Teréz anya és a szegények szabadsága

"Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám. (...) Bizony mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg."

A kalkuttai Teréz először azt hitte, hogy az ördög szállta meg, amikor elhívást kapott arra, hogy elhagyja a kolostort és saját gyülekezetet alapítson a nyomorban élők között. A gyóntatója vetette fel: ne zárja ki annak a lehetőségét, hogy ez Isten személyes terve vele. Később, amikor komoly kétségek gyötörték, valószínűleg ugyanígy érezte: nem tudta megbocsátani magának, hogy nem tökéletes. Hogy egyszer-egyszer az ő forrása is elapadhat. De nem fordított hátat, derűvel végezte azt, amit végeznie kellett: enni adott az éhezőknek, inni a szomjazóknak, ruhát a mezítelennek és meglátogatta a betegeket. Persze, hogy voltak kétségei. Ezen lehet rágódni, csak minek? Mit számít, hogy kétségei voltak-e vagy sem? Miért nem hangzik el inkább és gyakrabban (és leginkább: belülről) az a kérdés: miért vonja el az egyházi vezetők figyelmét a belső egyházi hatalmi rendben való előrébb jutás, a nagyobb parókia, egymás ügyrend szerinti letaposása és lejáratása vagy a világi hatalom után való koslatás és maroktartás a mindenkori hatalom felé? Miért feledkezik meg a tettek szintjén azokról, akik közé senki (mínusz Jézus plusz Teréz anya) nem menne szívesen?

A szeretet misszionáriusai

A szegénység szabadságáról, az újságíró, aki okostelefonnal, diktafonnal, laptoppal és/vagy fényképezőgéppel felszerelkezve érkezik a nyomortelepre, általában mit sem sejthet. Meg lehet-e úgy mutatni a dolgok és az élet valódi arcát, hogy közben fél szemmel a zsebemben dudorodó telefonra, kezemben a fényképezőre, táskámban lapuló pénztárcámra, laptopomra figyelek és azt ellenőrzöm félóránként, hogy minden megvan-e. Tudok-e úgy gyerekekkel, nőkkel és férfiakkal beszélgetni vagy egyáltalán elvegyülni, hogy ne szúrják ki egyből, csak félig vagyok itt, félig a tárgyaimmal.

A telefonokat és azok tartozékait általában a gyerekek csenik el, amiket aztán az anyukák szemlesütve, többnyire visszahoznak. Ilyesmi természetesen jobb körökben nem fordulhatna elő.

Tárgyaink nemléte azért is problematikus, hiszen az utunkat vágná el vagy nehezítené meg visszafelé, innen el és ellehetetlenülne a munka is, általában erre gondolok. És a gondolattól, hogy még néhány napra itt rekedhetünk, még egy egészen kicsi ideig itt kell élnünk, az ország legmélyén - ahelyett, hogy otthon a kényelmes ágyban töltenénk az éjszakát, ahol wifi van és térerő, és bármikor rendelhetünk pizzát, ha megéheznénk - attól azért mindannyian irtózunk. Hiába hiszünk az egyenlőségben, a felebarátunkban, meg hasonló dolgokban. Képesek lennénk befogadni bárkit, aki innen bekopogtatna hozzánk ott, a nem éppen fényűző, de többé és kevésbé létfontosságú tárgyakkal túlterhelt kis/nagy/fővárosi életünkbe?

"Éhes voltam, szomjas voltam, mezítelen voltam, ezeket érezzük át Krisztus kínjaiból - mondja Teréz anya - csakis ezeket, mert csak ezekre vagyunk képesek." A dolgok ilyen egyszerűek. Ha hiszel, akkor merd átérezni ezeket. Persze, a dolog ott kezdődik, hogy az ember felméri, képes-e rá vagy sem. Ha igen, akkor miért? Ha nem, akkor miért nem?

"Ha kér, akkor adj, ha ad, akkor vedd el" - mondja már megint Teréz anya, a róla készült dokumentumfilmben. Mennyit adott és mennyit kaphatott ő fáradhatatlan munkája során, a tárgyi világtól teljesen független életében? Aki eltöltött már néhány (hó)napot ilyen helyen, az tudja, hogy milyen módon (zsigerig, sejt-szintig) elkeseríti az embert a tehetetlenség, a kilátástalanság, a méltánytalanság. Nem kételkednénk-e egy percig sem, ha köztük élnénk évtizedekig és reggeltől estig kötöznénk, etetnénk, gyógyítanánk, végtisztességet adnánk az itt élőknek, lemondva mindarról, ami eddig az anyagi világhoz kötött? Nem az-e a csoda, ha mindez kívülről észre sem vehető? Csak a derű, csak a szeretet, csak az odafordulás. Az önkéntes szegények tárgyaktól független szabadsága.
Teréz anya rendjének összes templomában, a kereszt mellett ott van az a felirat: "Szomjazom" - Jézus egyik utolsó mondata a kereszten. Teréz anya szerint Jézus nem lehetett fizikailag szomjas, mivel a szomjoltásra felé nyújtott ecetet visszautasította. Lelkekre, szeretetre szomjazott. Abban az egyetlen kósza pillanatban ő torpant meg, kifelé menet és vágyott a mi szeretetünkre. Ezt a szeretetet pedig - mondja Teréz anya - csak úgy viszonozhatjuk, ha mi is szeretünk, cselekvő szeretettel, a szegények legszegényebbjeit.

Összhangzattan újrakezdőknek

Do

Mondhatni Dó, mint alaphang vagy mint név és önazonosság, ékezet nélkül pedig do, mondhatni imádkozz, dolgozz, csináld.

Re

Mondhatni visszatérés, költözés utáni újra. -hasznosítás, -tervezés, összegyűjtött tapasztalás -inkarnációja, megfelelő hangszerek, rehangolás.

Mi

Mondhatni közösség, feltételek nélküli baj és társiasság, együttállás. A többség egésze megbecsült kisebbséggel. Közös célok. Megnézni mindent egésszel és fél szemmel.


Ez meg így együtt - mondhatni - lesz a skála, amiből meg akármi - vas, karika. Egymásra épülő részekkel.

Megpróbálom követni a lépéseket. Improvizálni biztos tudással. Felvenni a beszélgetés fonalát. Belezendülni a szólamomba. Nem esni túlzásokba. Vagy mégis. Elmesélni a történeteket, ahogy vannak. Vagy nem egészen úgy. Ahogy megfigyeltem. Anyway, az igazat mesélni.

Embervédő lettem

Előre bocsátom, hogy szeretem az állatokat (a macskákat mondjuk annyira nem, de fejlődőképes vagyok a témát illetően). Egy aranyos kiskutya láttán én is prüntyögő rohamot kapok, és ha bántanak, kínoznak egy állatot, az engem is mélységesen felháborít, de.
Az is, ahogyan manapság viszonyulunk az állatokhoz. Hogy nem tudok úgy fellépni facebookra, hogy ne lenne tele szegény, beteg, árva, éhes, bántalmazott, reszkető kutyusokkal az üzenőfalam.
Alapvetően foglalkoztat a kérdés, hogyan van az, hogy az emberek ennyire nem tudnak mit kezdeni egymással, és az a meglátásom, hogy az interakció hiányát mintha a háziállatok és mindenféle állatok dédelgetésével pótolnák. Az állatok cukik, nem szólnak vissza, hűségesek, esetleg megkarmolnak vagy összepisilik a lakást, de gondoskodni, etetni, itatni (sőt, akár öltöztetni is) lehet őket, egyszóval emberségesen bánni a háziállatainkkal, azt nagyon tudunk.
Miért próbáljuk őket a mi szükségleteinknek megfelelően gondozni?

Biztosra veszem, hogy (talán egy-két nyugat-magyarországi megye kivételével) egyikünk sem él olyan településen, ahol elsősorban gyermekek (és nők és férfiak) tucatjai ne éheznének, fáznának, ne lennének betegek az egészségtelen lakhatási körülményeik miatt, ne kínoznák őket testi-lelki értelemben. Az a rengeteg gondoskodás, szeretet és pénz, amit a számkivetett állatokra költünk, nem térülne-e meg jobban, hogyha a szegényekre fordítanánk? Persze, bonyolultabb a probléma, tudom, mert a szegény ember visszaszól, furcsán beszél, néha büdös is és az öltözködésre sem fektet túl nagy hangsúlyt (mivel többnyire egy saját ruhadarabja sincs) sőt, néha lop is. Ehhez társulnak még olyan évszázados magyar hagyományok, mint a félelem, a bűnbak-képzés, a hárítás, a terelés és a szép, kerek demagógiával megfogalmazott utálat.


Állatvédőnek lenni, persze klassz dolog, sőt, de hogy hirtelen mindenki ennyire lelkiismeretesen az lesz, és tömegek áldozzák erre a szabadidejüket, az kissé gyanús.
Lehet a cigányokat nem szeretni, de éhező gyermekek és falvak sorsával mit sem törődni,azt nem lehet. Annyi kedves, közvetlen, szép gyerek van ebben az országban, akivel lehetne mit kezdni. Ekkora saját, kihasználatlan tőkénk van. És annak is örülök, hogy egyre többen vannak, akik erre rájöttek, és próbálják az állami (egészségügyi, oktatási, szociális) szerepvállalás és intézmények helyén maradt űrt betölteni, ezekről majd részletesen be is számolok itt. Annak viszont nem örülök, hogy ezeknek a gyerekek komolyan nincsen mit enniük, nincsenek otthon könyveik (egy se), és minket ez a legkevésbé sem érdekel. És a helyzetüket ők szégyellik, mi meg nem. Nekünk megvannak a lehetőségeink és eszközeink rá, hogy változtassunk ezen, nekik nincsenek. (A könyv, a mese és a felzárkóztatás kapcsolatáról egyébként itt egy remek kezdeményezés.)

Persze hosszútávon nem megoldás az sem - mint ahogy most van - hogy a gettósodott városrészek és/vagy települések lakói és gyermekei csak a mi levetett holmijainkat, utcára dobált bútorainkat és élelmiszer-adományainkat kapják, mert ez csak tűzoltásnak jó, de legalább valami.
Szóval szeressük és segítsük az állatokat, persze, de az ember- és polgártársaink iránti szolidaritás, az egymásért élés lelkülete, az smafu? Vagy a gyakran hangoztatott keresztény szellemiség nevében: nem lenne alapvető belső kötelesség, sőt, krisztusi alapon belső kényszer ez?

Mindezeket alátámasztandó: itt a Tüntetés című klasszikus a Susogós Mackóktól.

Hazafelé Bódvalenkéről - avagy hogyan utazzunk száz évet néhány óra alatt?

Tegnap a vonat indulása előtt jártam még egyet a faluban, ami azt jelenti, hogy azon az egy hosszú utcán, ami van neki, végigsétáltam. Direkt nem néztem hátra, hogy a képekre majd csak a falu határából visszafordulva lássak rá. Viszont annál jobban figyeltem - mindenre. Az egyik udvarban körül-belül hat inas (itt minden fiúgyermeket inasnak hívnak) mászott egy fára, körülöttük három kiskutya szaladgált. Gondoltam, elnézek a boltba is, mit kapni errefelé, beszélek a boltossal, hogy megy a bolt. A kitett nyitvatartás szerint 7-16 óráig kellett volna nyitva lenniük hétköznap, ehhez képest hétfőn 14 órakor rács és lakat fogadott. Koszos függönyök, kopott felirat - ennyit látni kívülről. A bolt mellett, a Polgármesteri Hivatal falán Felszabadulási Emlékkönyvtár címere díszeleg, 1970-ből, valamint magyar zászló lengedez. A hirdetőtáblán a segélyek kiadásának napja áll, valamint, hogy gázpalack vásárolható, ára 5100 Ft. Ez eddig negyven év mínusz.

Forgalom nincs, így az út közepén állva nézem a falu végén a lápot és a közeli dombokat, a nemrég kiásott halas tavat, a kanyarodó utat, ahol naponta 1-2 busz és kocsi jár. Nem merek megfordulni, talán a sok szörnyűség miatt, amit az asszonyok mondtak (egyik sem válaszolt igennel például arra a kérdésre, hogy van-e fürdőszoba, benti, vízöblítéses wc, bevezetett víz a házban - ez még tíz év mínusz), talán a vegyesbolt és a polgármesteri hivatal miatt, talán az áthúzott Bódvalenke felirat miatt, szürkének képzelem az egészet. Annyira, hogy a ragyogó napsütés sem javítja a kontrasztot.
Aztán mégis visszafordulok (you shall rise), és a látvány - pedig nem most látom először - igazán szíven üt. A sok szín, kép, jelentés és szimbólum akkora feszültséget, annyira mást mutat, hogy hirtelen nem is tudok vele mit kezdeni - ahogyan a helyiek sem, bár szeretik a képeket, a gyerekek különösen.

Az utolsó busz délután négy órakor elment Bódvaszilasra, ahonnan a vonatom 17.30-kor indul Miskolcra, de szereztem fuvart. Visszaindulok a projektirodába, ahol az asszonykórus épp megbeszélést tart, öt óra előtt valamivel elköszönök tőlük, addig szünet: találják ki, mit akarnak, mire Eszter visszajön.

A bódvaszilasi állomást még egyáltalán nem gépesítették. EGYÁLTALÁN, überhaupt nicht. A vasutas az irodában ideadja az apró karton, Budapestig szóló menetjegyemet, amit egy fali dobozból húz ki, ahol - mint az egymás mellé helyezett tészta/cukor adagoló üvegek - sorakoznak a különböző színű karton papírkák. Miskolctól IC-pótjegyet is kérek, ezért külön be kell telefonálni, a vasutas mondja a jegyem sorszámát, van hely, regisztráltak, mehetek. A helyjegyet az IC-re egy óriási füzetből veszi elő, és szépen, tollal kitölti, ezzel a vonaton belül barhová leülhetek. (A vonaton kívül sehova?) Regisztrált utas vagyok, helyjegy nélkül.
Tárcsás telefon, füzetek, számológép és egy őskori forgalomirányító-rendszer képezik az iroda felszereltségét, mert itt a jegykiadó-ablak maga az iroda. Az óriási vasúti forgalomirányító vasszerkezeten két kapcsoló, alattuk felirat: Aggtelek felöl, illetve Mészköbánya felöl (rövid ö-vel). Ez ám a hálózati társadalom.

Várom a vonatot a peronom, közben az agyam ide-oda billen a tegnapi és mai tapasztalatok sűrűjében. Gondolataimból furcsa zaj ébreszt fel, hamarosan meg is találom a forrást: az imént jegyemet kiadó vasutas őrülten tekeri az apró állomás-épület (tehát maga az iroda) előtti kurblit, miközben a messzi kanyarban lassan ereszkedik a még innen is hatalmas sorompó. Nem tudom nem felfedezni az összefüggést, és azt sem tudom, hogy a döbbenet vagy a csodálat vegyen-e erőt rajtam inkább: 100 évvel ezelőtt vagyok, ugyanitt.

Sweet home: Nyíregyháza utca az amszterdami piros lámpás negyedben

Témával kapcsolatos, húsbavágó részletek Ónody-Molnár Dóra cikkéből:

A magyar nők rengeteg erőszakot képesek elviselni anélkül, hogy jelentenék.

Az áldozatok nagy része már kislány korától megszokja, hogy hol családtagok, hol ismerősök használják a testét. Az ilyen gyerekek gyakran tanulásképtelenné válnak, kiesnek az iskolából, nem végzik el a nyolc általánost sem. A nők, fiatal lányok nagy része tudja, hogy milyen munkára megy ki, de arról, hogy mi várja őket, fogalmuk sincs. De menni kell: Magyarország munkanélküliségtől leginkább sújtott falvaiban és városaiban a szegény családok szinte egyetlen bevételi forrása a prostitúció.

Egy borsodi lány azt mondja, házra gyűjt, és nem akar kölcsönkérni senkitől. A férje várja otthon, ő két-három havonta hazabuszozik. Még fél évig akar maradni. Hozzáteszi, hogy a családja semmit nem tud a munkájáról. Egy neve elhallgatását kérő szociális munkás felvilágosít: a nő nem mond igazat. Tudja a családja, mit csinál, és a lány tavaly is csak egy évet tervezett maradni: akkor állítólag éppen fürdőszobára gyűjtött. Már legalább három éve prostituált.

A bordélynegyed egyik kis szűk utcáját Nyíregyháza utcának nevezik a helyiek. Az itteni lányok némelyike nagyon rossz állapotban van, fáradtság, rezignáltság tükröződik táskás, karikás szemükben, olyan, mintha tudatmódosító szerek hatása alatt állnának, a tekintetük üveges. A vörös lámpás negyedben minden prostituált hallotta már Szabó Betti történetét, a nyíregyházi lányét, akit két éve ismeretlenek gyilkoltak meg. Betti, ahogy kikerült Amszterdamba, teherbe esett. A hetedik hónapig állt a kirakatban, és fogadta az ügyfeleket. Akkor a holland gyermekvédelmi hálózat megtiltotta a további munkát. Betti megszülte a babát, akit azonnal örökbe fogadtak. Ő visszament. Nem sokkal ezután a bordélyban leszúrták. A kirakat, ahol Betti állt, azóta is zárva van.

(Az itt dolgozó szociális munkások) ha azt látják, hogy valaki bajban van, azonnal hívják a rendőrséget és a védett házat. Persze csak akkor, ha a nő akarja. A magyar nők nem akarják.

Forgatják őket, vagyis csak kevesen maradnak itt néhány hónapnál tovább, nehogy kapcsolatot alakítsanak ki a rendőrökkel, a szociális munkásokkal, az egészségügyi dolgozókkal.

A vörös lámpás negyedben a prostituáltak utálják a magyar nőket, mert „mindent elvállalnak” és lenyomják az árakat.

„Ebben a bizniszben rengeteg a pénz. A magyaroknak nagyon erős amszterdami kapcsolataik vannak. Azt mondják a lányok, hogy adósságot kell visszafizetni. Vagy az uzsorás mondja neki, hogy prostitúcióval törleszthet, vagy a család küldi ki, mert a környéken nincs munka. Csakhogy nekik semmi pénzük nem marad: 225-250 euró egy napra a bordélyablak bérleti díja, erre jön még a 1500-2200 eurós havi lakbér. Ezért a magyarok éjjel-nappal a kirakatban állnak, iszonyat állapotban vannak, nincs foguk, elhasználtak. És ahhoz, hogy állandóan legyen „kuncsaft”, lenyomják az árakat, és nagyon kevés pénzért mindent elvállalnak. Legalább 7-8 ügyfél kell egy nap, hogy bírják fizetni a költségeiket, de gyakran nem jön össze ennyi. Azt érzik, rengeteg pénz megy át a kezükön, lelkileg úgy élik meg, egyszer gazdagok lesznek, de ez csapda. Mire kifizetnek mindenkit, addigra jó, ha marad 15-20 eurójuk, amit azonnal küldenek haza. Két éve elmentem Nyíregyházára megnézni, milyen hely az, ahonnan ennyi nő jön Hollandiába. Dolgoztam már brazíliai nyomornegyedekben is, de úgy, mint Nyíregyházán, soha nem féltem. Az a hely, ahonnan ezek a lányok jönnek, tele van bűnözőkkel” - mondja egy helyi viszonyokat jól ismerő szociális munkás.

– Az országot behálózzák az emberkereskedelmi útvonalak. Kelet-magyarországi, mélyszegénységben élő nőket nemcsak Nyugatra adnak el, hanem a Balatonfelvidékre és Győrbe is. A prostitúcióban óriási pénzek mozognak, de nem az áldozatok gazdagodnak. Ők ellátatlanul maradnak. A rendőrség is csak akkor kezd nyomozni, ha külföldről elháríthatatlan követelés érkezik – mondja Betlen Anna közgazdász, emberi jogi aktivista.

A hazamenekített nők Magyarországon semmilyen ellátást nem kapnak, mindannyian a sorsukra maradnak. Sokan újra visszakerülnek a prostitúcióba.

Egy holland civil szervezet kutatást készített az amszterdami magyar prostituáltak körében. 84 kérdőívet töltöttek ki. Kiderült: negyven százalékuknak gyereke van. 45 nő Nyíregyházáról érkezett, húszan Debrecenből. A többiek Budapestről és Pécsről.

A legtöbbjüknek nincs meg a nyolc általánosa, a legmagasabb szakmai végzettségű fodrász volt. A 84-ből tíz nő azt válaszolta, hogy kényszerítik a prostitúcióra, a többiek gazdasági kényszer miatt csinálják. Pénzt keresni és pénzt visszafizetni – e két választ adják, amikor arról kérdezik, miért vállalják a munkát. Arra, hogy ki segített a papírok intézésében, háromnegyedük azt válaszolja: „a barátom” vagy „stricim”. 16 válaszadó 112 (!) órát dolgozik egy héten, ez napi 16 óra. Délelőtt 11-kor kezdik, és hajnali ötkör fejezik be a hét minden napján. Hasist és alkoholt fogyasztanak, de nem drogfüggők, és rengeteg energiaitalt is isznak. Túlnyomó többségük tudta, hogy Amszterdamban prostituált lesz, de fogalma sem volt a borzasztó körülményekről, a magas lakbérekről. A nők nagy része nem tud az ügyfelekkel tárgyalni a nyelvtudás hiánya miatt.

A teljes cikk elolvasható a nol-on: Magyar lányok minden sarkon

Kedves lelkipásztorok

A wikipédiában ez áll Bódvalenke felekezeti és etnikai megoszlásával kapcsolatban: "A gyakorlatban a népesség kilenctizede cigány, ők szinte valamennyien katolikusok. A „fehér” magyar lakosság református vallású. A református templom befogadóképessége mintegy 120 fő; a katolikusé körülbelül egy tucat. A református lelkész hetente keresi fel a falut, hogy istentiszteletet tartson, a katolikus pap havonta egyszer misézik."

Ezt tegnap Eszter meg is erősítette, majd hozzátette, hogy "évek óta könyörög" pasztorációért a református lelkésznél és a katolikus papnál is, mivel óriási lenne rá az igény, az emberek nagy része mélyen vallásos. (Nem sokkal ezelőtt egy cigány lány azt mondta nekem: "minden cigány vallásos. Nem ismerek olyat, aki ne hinne Istenben.")

Hát akkor feleim, hogy is van ez? Sajnáljuk magunkat az elnéptelenedett templomainkért, a pásztor nélküli nyájat pedig teljesen magára hagyjuk? Sopánkodunk, hogy manapság az emberek nem hisznek Istenben, és oda, ahol a legnagyobb szegénységben ekkora hívő közösség él, egyszerűen a könyörgések ellenére sem megyünk el? Zászlónkon mutogatjuk és fennhangon hirdetjük Krisztust ahelyett, hogy cselekedeteinkben válnánk hozzá hasonlóvá? Korában az ő bázisa is a legszegényebb és a legelesettebb nép volt, nemde?

Pedig szeretnek énekelni, asszonykórus is van, a házak falait díszítő freskók is erős Krisztus-hitről árulkodnak.

Az igzsághoz pedig az is hozzátartozik, hogy a freskófalu projektet és a projektirodát a Református Szeretetszolgálat támogatja, de helyi lelkigondozó nincsen. Ezen kívül engergia sincs (víz, fa).

Apropo, ha bárki tudna tüzifát és takarókat küldeni, bátran tegye meg (jelentkezzen mondjuk nálam). Jön a hideg, amihez itt a súlyos kilátástalanság, kézzelfogható hiány társul, hiszen nincsen mivel és miből fűteni. A környező erdők mind nemzeti parkok, annak a fáit nem használhatják, a kör tehát bezárul, de ez egy másik történet.

A kezdetek

Tavaly nyáron jártam Bódvalenkén, ahol Pásztor Eszter kiváló ötletének köszönhetően a 90%-ban romák lakta település házait óriási falképek, festmények díszitik (roma festőművészek munkái), immár 25 darab, ha jól tudom. Pásztor Eszter elképzelése szerint itt, ahol mindössze 6 házban van bevezetve a víz, és ahol a füdőkád számít luxusnak (többek között), a turizmus az egyetlen lehetőség, ami megmentheti a falu lakosságát a nyomortól. Nyaranta két-három autó is érkezik naponta, a bódvalenkei Sárkányünnepre pedig idén több százan is ellátogattak.

Én viszont azt szeretném megnézni, milyen itt és a környező falvakban az élet télen, amikor a madár se jár erre. Milyen kilátásai lehetnek egy itt élő (teszem azt) kamasz lánynak, van-e különbség férfiak és nők, romák és nem romák helyzete között, állíthatjuk-e, hogy a nyomor kortól, nemtől, etnikai hovatartozástól független? (Ugye?)

Két napja lett hivatalos, hogy az én projektem kap lehetőséget arra, hogy cikk formájában, egy remélhetőleg hosszú és tartalmas tanév után megszülethessen (hurrá!), ennek köszönhetően itt-ott megjelent néhány rövid híradás is. Ebben jól hangzó állítások vannak arra nézve, hogy mit fogok vizsgálni, az igazság viszont az, hogy tulajdonképpen nincsenek konkrét elképzeléseim. Nem szeretném magam előfeltevésekhez vagy hipotézisekhez kötni, egyszerűen csak ott szeretnék lenni minél többet, hogy rávilágíthassak azokra az összefüggésekre, amelyek felkutatása nélkül szerintem elképzelhetetlen az ország jövője. Na jó, ez az egy előfeltevésem van, él és határozott, de ez főként abból fakad, ami a statisztikákból ordít, méghozzá, hogy "1970 és 1990 között 5,5-ről 6,3 százalékra nőtt a cigány kisiskolások aránya, ami az azóta eltelt húsz évben megduplázódott, így már az általános iskolákban mintegy 13 százalék. Országrészenként azonban más és más a kép. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a diákoknak már közel egyharmada roma származású, s ott található az a három kistérség is, amelyben ez az arány már több mint ötven százalék. Országosan az általános iskolák tizedében vannak már többségben a roma gyerekek." (Forrás: Riba István Gettóiskolák című cikke, hvg, 2011/37. szám)

Számomra ez csak azt jelenti, hogy a romák gyarapodását nem megakadályozni kell, nem utálni, hanem kezelni. És bátorkodni megnézni, hogyan is élnek ott valójában, hogyan néz ki az általános iskolai oktatás, és egyáltalán: hogyan néz ki ott bármi.

Ma felhívtam Pásztor Esztert, hogy elújságoljam neki galád tervemet és megkértem rá, hogy segítsen nekem, amennyiben ideje engedi. Lelkes volt, mivel elmondása szerint "egyáltalán nem tudják és nem ismerik az emberek, hogy mennyire kemény az élet itt", éppen ezért nagyon reméli, hogy a projektem megvalósul. Négy falut ajánlott figyelmembe, Bódvalenkén kívül a közeli Szalonnát és Tomort, ahol elmondása szerint "történik is valami", és Tornanádaskát, a "bukott falut". Azt is mondta, hogy feszültségekkel terhes időszak lesz az ősz és a tél, mert végig kell nézni azt, hogyan süllyed mindenki a totális kilátástalanságba és hogy "az energiaszegénység sokkal többet jelent, sokkal komolyabb pusztítást végez mint az, hogy nincs pénz", majd milyen szép lesz megtapasztalni tavasszal, hogyan éled újjá minden. Legszívesebben már most kocsiba ülnék, ha lenne kocsim - ami ugye nincs, és ez újabb nagyszerű kihívások elé állít a terep megközelítését illetően, mivel Bódvalenkére pl. madár se, vonat se jár (teszem hozzá térerő sincs), busz pedig naponta kb kettő db, és a többi településen is nagyjából ez a helyzet. De ez már egy másik történet.