Sweet home: Nyíregyháza utca az amszterdami piros lámpás negyedben

Témával kapcsolatos, húsbavágó részletek Ónody-Molnár Dóra cikkéből:

A magyar nők rengeteg erőszakot képesek elviselni anélkül, hogy jelentenék.

Az áldozatok nagy része már kislány korától megszokja, hogy hol családtagok, hol ismerősök használják a testét. Az ilyen gyerekek gyakran tanulásképtelenné válnak, kiesnek az iskolából, nem végzik el a nyolc általánost sem. A nők, fiatal lányok nagy része tudja, hogy milyen munkára megy ki, de arról, hogy mi várja őket, fogalmuk sincs. De menni kell: Magyarország munkanélküliségtől leginkább sújtott falvaiban és városaiban a szegény családok szinte egyetlen bevételi forrása a prostitúció.

Egy borsodi lány azt mondja, házra gyűjt, és nem akar kölcsönkérni senkitől. A férje várja otthon, ő két-három havonta hazabuszozik. Még fél évig akar maradni. Hozzáteszi, hogy a családja semmit nem tud a munkájáról. Egy neve elhallgatását kérő szociális munkás felvilágosít: a nő nem mond igazat. Tudja a családja, mit csinál, és a lány tavaly is csak egy évet tervezett maradni: akkor állítólag éppen fürdőszobára gyűjtött. Már legalább három éve prostituált.

A bordélynegyed egyik kis szűk utcáját Nyíregyháza utcának nevezik a helyiek. Az itteni lányok némelyike nagyon rossz állapotban van, fáradtság, rezignáltság tükröződik táskás, karikás szemükben, olyan, mintha tudatmódosító szerek hatása alatt állnának, a tekintetük üveges. A vörös lámpás negyedben minden prostituált hallotta már Szabó Betti történetét, a nyíregyházi lányét, akit két éve ismeretlenek gyilkoltak meg. Betti, ahogy kikerült Amszterdamba, teherbe esett. A hetedik hónapig állt a kirakatban, és fogadta az ügyfeleket. Akkor a holland gyermekvédelmi hálózat megtiltotta a további munkát. Betti megszülte a babát, akit azonnal örökbe fogadtak. Ő visszament. Nem sokkal ezután a bordélyban leszúrták. A kirakat, ahol Betti állt, azóta is zárva van.

(Az itt dolgozó szociális munkások) ha azt látják, hogy valaki bajban van, azonnal hívják a rendőrséget és a védett házat. Persze csak akkor, ha a nő akarja. A magyar nők nem akarják.

Forgatják őket, vagyis csak kevesen maradnak itt néhány hónapnál tovább, nehogy kapcsolatot alakítsanak ki a rendőrökkel, a szociális munkásokkal, az egészségügyi dolgozókkal.

A vörös lámpás negyedben a prostituáltak utálják a magyar nőket, mert „mindent elvállalnak” és lenyomják az árakat.

„Ebben a bizniszben rengeteg a pénz. A magyaroknak nagyon erős amszterdami kapcsolataik vannak. Azt mondják a lányok, hogy adósságot kell visszafizetni. Vagy az uzsorás mondja neki, hogy prostitúcióval törleszthet, vagy a család küldi ki, mert a környéken nincs munka. Csakhogy nekik semmi pénzük nem marad: 225-250 euró egy napra a bordélyablak bérleti díja, erre jön még a 1500-2200 eurós havi lakbér. Ezért a magyarok éjjel-nappal a kirakatban állnak, iszonyat állapotban vannak, nincs foguk, elhasználtak. És ahhoz, hogy állandóan legyen „kuncsaft”, lenyomják az árakat, és nagyon kevés pénzért mindent elvállalnak. Legalább 7-8 ügyfél kell egy nap, hogy bírják fizetni a költségeiket, de gyakran nem jön össze ennyi. Azt érzik, rengeteg pénz megy át a kezükön, lelkileg úgy élik meg, egyszer gazdagok lesznek, de ez csapda. Mire kifizetnek mindenkit, addigra jó, ha marad 15-20 eurójuk, amit azonnal küldenek haza. Két éve elmentem Nyíregyházára megnézni, milyen hely az, ahonnan ennyi nő jön Hollandiába. Dolgoztam már brazíliai nyomornegyedekben is, de úgy, mint Nyíregyházán, soha nem féltem. Az a hely, ahonnan ezek a lányok jönnek, tele van bűnözőkkel” - mondja egy helyi viszonyokat jól ismerő szociális munkás.

– Az országot behálózzák az emberkereskedelmi útvonalak. Kelet-magyarországi, mélyszegénységben élő nőket nemcsak Nyugatra adnak el, hanem a Balatonfelvidékre és Győrbe is. A prostitúcióban óriási pénzek mozognak, de nem az áldozatok gazdagodnak. Ők ellátatlanul maradnak. A rendőrség is csak akkor kezd nyomozni, ha külföldről elháríthatatlan követelés érkezik – mondja Betlen Anna közgazdász, emberi jogi aktivista.

A hazamenekített nők Magyarországon semmilyen ellátást nem kapnak, mindannyian a sorsukra maradnak. Sokan újra visszakerülnek a prostitúcióba.

Egy holland civil szervezet kutatást készített az amszterdami magyar prostituáltak körében. 84 kérdőívet töltöttek ki. Kiderült: negyven százalékuknak gyereke van. 45 nő Nyíregyházáról érkezett, húszan Debrecenből. A többiek Budapestről és Pécsről.

A legtöbbjüknek nincs meg a nyolc általánosa, a legmagasabb szakmai végzettségű fodrász volt. A 84-ből tíz nő azt válaszolta, hogy kényszerítik a prostitúcióra, a többiek gazdasági kényszer miatt csinálják. Pénzt keresni és pénzt visszafizetni – e két választ adják, amikor arról kérdezik, miért vállalják a munkát. Arra, hogy ki segített a papírok intézésében, háromnegyedük azt válaszolja: „a barátom” vagy „stricim”. 16 válaszadó 112 (!) órát dolgozik egy héten, ez napi 16 óra. Délelőtt 11-kor kezdik, és hajnali ötkör fejezik be a hét minden napján. Hasist és alkoholt fogyasztanak, de nem drogfüggők, és rengeteg energiaitalt is isznak. Túlnyomó többségük tudta, hogy Amszterdamban prostituált lesz, de fogalma sem volt a borzasztó körülményekről, a magas lakbérekről. A nők nagy része nem tud az ügyfelekkel tárgyalni a nyelvtudás hiánya miatt.

A teljes cikk elolvasható a nol-on: Magyar lányok minden sarkon

Kedves lelkipásztorok

A wikipédiában ez áll Bódvalenke felekezeti és etnikai megoszlásával kapcsolatban: "A gyakorlatban a népesség kilenctizede cigány, ők szinte valamennyien katolikusok. A „fehér” magyar lakosság református vallású. A református templom befogadóképessége mintegy 120 fő; a katolikusé körülbelül egy tucat. A református lelkész hetente keresi fel a falut, hogy istentiszteletet tartson, a katolikus pap havonta egyszer misézik."

Ezt tegnap Eszter meg is erősítette, majd hozzátette, hogy "évek óta könyörög" pasztorációért a református lelkésznél és a katolikus papnál is, mivel óriási lenne rá az igény, az emberek nagy része mélyen vallásos. (Nem sokkal ezelőtt egy cigány lány azt mondta nekem: "minden cigány vallásos. Nem ismerek olyat, aki ne hinne Istenben.")

Hát akkor feleim, hogy is van ez? Sajnáljuk magunkat az elnéptelenedett templomainkért, a pásztor nélküli nyájat pedig teljesen magára hagyjuk? Sopánkodunk, hogy manapság az emberek nem hisznek Istenben, és oda, ahol a legnagyobb szegénységben ekkora hívő közösség él, egyszerűen a könyörgések ellenére sem megyünk el? Zászlónkon mutogatjuk és fennhangon hirdetjük Krisztust ahelyett, hogy cselekedeteinkben válnánk hozzá hasonlóvá? Korában az ő bázisa is a legszegényebb és a legelesettebb nép volt, nemde?

Pedig szeretnek énekelni, asszonykórus is van, a házak falait díszítő freskók is erős Krisztus-hitről árulkodnak.

Az igzsághoz pedig az is hozzátartozik, hogy a freskófalu projektet és a projektirodát a Református Szeretetszolgálat támogatja, de helyi lelkigondozó nincsen. Ezen kívül engergia sincs (víz, fa).

Apropo, ha bárki tudna tüzifát és takarókat küldeni, bátran tegye meg (jelentkezzen mondjuk nálam). Jön a hideg, amihez itt a súlyos kilátástalanság, kézzelfogható hiány társul, hiszen nincsen mivel és miből fűteni. A környező erdők mind nemzeti parkok, annak a fáit nem használhatják, a kör tehát bezárul, de ez egy másik történet.

A kezdetek

Tavaly nyáron jártam Bódvalenkén, ahol Pásztor Eszter kiváló ötletének köszönhetően a 90%-ban romák lakta település házait óriási falképek, festmények díszitik (roma festőművészek munkái), immár 25 darab, ha jól tudom. Pásztor Eszter elképzelése szerint itt, ahol mindössze 6 házban van bevezetve a víz, és ahol a füdőkád számít luxusnak (többek között), a turizmus az egyetlen lehetőség, ami megmentheti a falu lakosságát a nyomortól. Nyaranta két-három autó is érkezik naponta, a bódvalenkei Sárkányünnepre pedig idén több százan is ellátogattak.

Én viszont azt szeretném megnézni, milyen itt és a környező falvakban az élet télen, amikor a madár se jár erre. Milyen kilátásai lehetnek egy itt élő (teszem azt) kamasz lánynak, van-e különbség férfiak és nők, romák és nem romák helyzete között, állíthatjuk-e, hogy a nyomor kortól, nemtől, etnikai hovatartozástól független? (Ugye?)

Két napja lett hivatalos, hogy az én projektem kap lehetőséget arra, hogy cikk formájában, egy remélhetőleg hosszú és tartalmas tanév után megszülethessen (hurrá!), ennek köszönhetően itt-ott megjelent néhány rövid híradás is. Ebben jól hangzó állítások vannak arra nézve, hogy mit fogok vizsgálni, az igazság viszont az, hogy tulajdonképpen nincsenek konkrét elképzeléseim. Nem szeretném magam előfeltevésekhez vagy hipotézisekhez kötni, egyszerűen csak ott szeretnék lenni minél többet, hogy rávilágíthassak azokra az összefüggésekre, amelyek felkutatása nélkül szerintem elképzelhetetlen az ország jövője. Na jó, ez az egy előfeltevésem van, él és határozott, de ez főként abból fakad, ami a statisztikákból ordít, méghozzá, hogy "1970 és 1990 között 5,5-ről 6,3 százalékra nőtt a cigány kisiskolások aránya, ami az azóta eltelt húsz évben megduplázódott, így már az általános iskolákban mintegy 13 százalék. Országrészenként azonban más és más a kép. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a diákoknak már közel egyharmada roma származású, s ott található az a három kistérség is, amelyben ez az arány már több mint ötven százalék. Országosan az általános iskolák tizedében vannak már többségben a roma gyerekek." (Forrás: Riba István Gettóiskolák című cikke, hvg, 2011/37. szám)

Számomra ez csak azt jelenti, hogy a romák gyarapodását nem megakadályozni kell, nem utálni, hanem kezelni. És bátorkodni megnézni, hogyan is élnek ott valójában, hogyan néz ki az általános iskolai oktatás, és egyáltalán: hogyan néz ki ott bármi.

Ma felhívtam Pásztor Esztert, hogy elújságoljam neki galád tervemet és megkértem rá, hogy segítsen nekem, amennyiben ideje engedi. Lelkes volt, mivel elmondása szerint "egyáltalán nem tudják és nem ismerik az emberek, hogy mennyire kemény az élet itt", éppen ezért nagyon reméli, hogy a projektem megvalósul. Négy falut ajánlott figyelmembe, Bódvalenkén kívül a közeli Szalonnát és Tomort, ahol elmondása szerint "történik is valami", és Tornanádaskát, a "bukott falut". Azt is mondta, hogy feszültségekkel terhes időszak lesz az ősz és a tél, mert végig kell nézni azt, hogyan süllyed mindenki a totális kilátástalanságba és hogy "az energiaszegénység sokkal többet jelent, sokkal komolyabb pusztítást végez mint az, hogy nincs pénz", majd milyen szép lesz megtapasztalni tavasszal, hogyan éled újjá minden. Legszívesebben már most kocsiba ülnék, ha lenne kocsim - ami ugye nincs, és ez újabb nagyszerű kihívások elé állít a terep megközelítését illetően, mivel Bódvalenkére pl. madár se, vonat se jár (teszem hozzá térerő sincs), busz pedig naponta kb kettő db, és a többi településen is nagyjából ez a helyzet. De ez már egy másik történet.