"Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám. (...) Bizony mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg."A kalkuttai Teréz először azt hitte, hogy az ördög szállta meg, amikor elhívást kapott arra, hogy elhagyja a kolostort és saját gyülekezetet alapítson a nyomorban élők között. A gyóntatója vetette fel: ne zárja ki annak a lehetőségét, hogy ez Isten személyes terve vele. Később, amikor komoly kétségek gyötörték, valószínűleg ugyanígy érezte: nem tudta megbocsátani magának, hogy nem tökéletes. Hogy egyszer-egyszer az ő forrása is elapadhat. De nem fordított hátat, derűvel végezte azt, amit végeznie kellett: enni adott az éhezőknek, inni a szomjazóknak, ruhát a mezítelennek és meglátogatta a betegeket. Persze, hogy voltak kétségei. Ezen lehet rágódni, csak minek? Mit számít, hogy kétségei voltak-e vagy sem? Miért nem hangzik el inkább és gyakrabban (és leginkább: belülről) az a kérdés: miért vonja el az egyházi vezetők figyelmét a belső egyházi hatalmi rendben való előrébb jutás, a nagyobb parókia, egymás ügyrend szerinti letaposása és lejáratása vagy a világi hatalom után való koslatás és maroktartás a mindenkori hatalom felé? Miért feledkezik meg a tettek szintjén azokról, akik közé senki (mínusz Jézus plusz Teréz anya) nem menne szívesen?
 | |
| A szeretet misszionáriusai |
A szegénység szabadságáról, az újságíró, aki okostelefonnal, diktafonnal, laptoppal és/vagy fényképezőgéppel felszerelkezve érkezik a nyomortelepre, általában mit sem sejthet. Meg lehet-e úgy mutatni a dolgok és az élet valódi arcát, hogy közben fél szemmel a zsebemben dudorodó telefonra, kezemben a fényképezőre, táskámban lapuló pénztárcámra, laptopomra figyelek és azt ellenőrzöm félóránként, hogy minden megvan-e. Tudok-e úgy gyerekekkel, nőkkel és férfiakkal beszélgetni vagy egyáltalán elvegyülni, hogy ne szúrják ki egyből, csak félig vagyok itt, félig a tárgyaimmal.
A telefonokat és azok tartozékait általában a gyerekek csenik el, amiket aztán az anyukák szemlesütve, többnyire visszahoznak. Ilyesmi természetesen jobb körökben nem fordulhatna elő.
Tárgyaink nemléte azért is problematikus, hiszen az utunkat vágná el vagy nehezítené meg visszafelé, innen el és ellehetetlenülne a munka is, általában erre gondolok. És a gondolattól, hogy még néhány napra itt rekedhetünk, még egy egészen kicsi ideig itt kell élnünk, az ország legmélyén - ahelyett, hogy otthon a kényelmes ágyban töltenénk az éjszakát, ahol wifi van és térerő, és bármikor rendelhetünk pizzát, ha megéheznénk - attól azért mindannyian irtózunk. Hiába hiszünk az egyenlőségben, a felebarátunkban, meg hasonló dolgokban. Képesek lennénk befogadni bárkit, aki innen bekopogtatna hozzánk ott, a nem éppen fényűző, de többé és kevésbé létfontosságú tárgyakkal túlterhelt kis/nagy/fővárosi életünkbe?
"Éhes voltam, szomjas voltam, mezítelen voltam, ezeket érezzük át Krisztus kínjaiból - mondja Teréz anya - csakis ezeket, mert csak ezekre vagyunk képesek." A dolgok ilyen egyszerűek. Ha hiszel, akkor merd átérezni ezeket. Persze, a dolog ott kezdődik, hogy az ember felméri, képes-e rá vagy sem. Ha igen, akkor miért? Ha nem, akkor miért nem?
"Ha kér, akkor adj, ha ad, akkor vedd el" - mondja már megint Teréz anya, a róla készült dokumentumfilmben. Mennyit adott és mennyit kaphatott ő fáradhatatlan munkája során, a tárgyi világtól teljesen független életében? Aki eltöltött már néhány (hó)napot ilyen helyen, az tudja, hogy milyen módon (zsigerig, sejt-szintig) elkeseríti az embert a tehetetlenség, a kilátástalanság, a méltánytalanság. Nem kételkednénk-e egy percig sem, ha köztük élnénk évtizedekig és reggeltől estig kötöznénk, etetnénk, gyógyítanánk, végtisztességet adnánk az itt élőknek, lemondva mindarról, ami eddig az anyagi világhoz kötött? Nem az-e a csoda, ha mindez kívülről észre sem vehető? Csak a derű, csak a szeretet, csak az odafordulás. Az önkéntes szegények tárgyaktól független szabadsága.
Teréz anya rendjének összes templomában, a kereszt mellett ott van az a felirat: "Szomjazom" - Jézus egyik utolsó mondata a kereszten. Teréz anya szerint Jézus nem lehetett fizikailag szomjas, mivel a szomjoltásra felé nyújtott ecetet visszautasította. Lelkekre, szeretetre szomjazott. Abban az egyetlen kósza pillanatban ő torpant meg, kifelé menet és vágyott a mi szeretetünkre. Ezt a szeretetet pedig - mondja Teréz anya - csak úgy viszonozhatjuk, ha mi is szeretünk, cselekvő szeretettel, a szegények legszegényebbjeit.
