Előre bocsátom, hogy szeretem az állatokat (a macskákat mondjuk annyira nem, de fejlődőképes vagyok a témát illetően). Egy aranyos kiskutya láttán én is prüntyögő rohamot kapok, és ha bántanak, kínoznak egy állatot, az engem is mélységesen felháborít, de.
Az is, ahogyan manapság viszonyulunk az állatokhoz. Hogy nem tudok úgy fellépni facebookra, hogy ne lenne tele szegény, beteg, árva, éhes, bántalmazott, reszkető kutyusokkal az üzenőfalam.
Alapvetően foglalkoztat a kérdés, hogyan van az, hogy az emberek ennyire nem tudnak mit kezdeni egymással, és az a meglátásom, hogy az interakció hiányát mintha a háziállatok és mindenféle állatok dédelgetésével pótolnák. Az állatok cukik, nem szólnak vissza, hűségesek, esetleg megkarmolnak vagy összepisilik a lakást, de gondoskodni, etetni, itatni (sőt, akár öltöztetni is) lehet őket, egyszóval
emberségesen bánni a háziállatainkkal, azt nagyon tudunk.
Miért próbáljuk őket a mi szükségleteinknek megfelelően gondozni?
Biztosra veszem, hogy (talán egy-két nyugat-magyarországi megye kivételével) egyikünk sem él olyan településen, ahol elsősorban gyermekek (és nők és férfiak) tucatjai ne éheznének, fáznának, ne lennének betegek az egészségtelen lakhatási körülményeik miatt, ne kínoznák őket testi-lelki értelemben. Az a rengeteg gondoskodás, szeretet és pénz, amit a számkivetett állatokra költünk, nem térülne-e meg jobban, hogyha a szegényekre fordítanánk? Persze, bonyolultabb a probléma, tudom, mert a szegény ember visszaszól, furcsán beszél, néha büdös is és az öltözködésre sem fektet túl nagy hangsúlyt (mivel többnyire egy saját ruhadarabja sincs) sőt, néha lop is. Ehhez társulnak még olyan évszázados magyar hagyományok, mint a félelem, a bűnbak-képzés, a hárítás, a terelés és a szép, kerek demagógiával megfogalmazott utálat.
Állatvédőnek lenni, persze klassz dolog, sőt, de hogy hirtelen mindenki ennyire lelkiismeretesen az lesz, és tömegek áldozzák erre a szabadidejüket, az kissé gyanús.
Lehet a cigányokat nem szeretni, de éhező gyermekek és falvak sorsával mit sem törődni,azt nem lehet. Annyi kedves, közvetlen, szép gyerek van ebben az országban, akivel lehetne mit kezdni. Ekkora saját, kihasználatlan tőkénk van. És annak is örülök, hogy egyre többen vannak, akik erre rájöttek, és próbálják az állami (egészségügyi, oktatási, szociális) szerepvállalás és intézmények helyén maradt űrt betölteni, ezekről majd részletesen be is számolok itt. Annak viszont nem örülök, hogy ezeknek a gyerekek komolyan nincsen mit enniük, nincsenek otthon könyveik (egy se), és minket ez a legkevésbé sem érdekel. És a helyzetüket ők szégyellik, mi meg nem. Nekünk megvannak a lehetőségeink és eszközeink rá, hogy változtassunk ezen, nekik nincsenek. (A könyv, a mese és a felzárkóztatás kapcsolatáról egyébként
itt egy remek kezdeményezés.)
Persze hosszútávon nem megoldás az sem - mint ahogy most van - hogy a gettósodott városrészek és/vagy települések lakói és gyermekei csak a mi levetett holmijainkat, utcára dobált bútorainkat és élelmiszer-adományainkat kapják, mert ez csak tűzoltásnak jó, de legalább valami.
Szóval szeressük és segítsük az állatokat, persze, de az ember- és polgártársaink iránti szolidaritás, az egymásért élés lelkülete, az smafu? Vagy a gyakran hangoztatott keresztény szellemiség nevében: nem lenne alapvető belső kötelesség, sőt, krisztusi alapon
belső kényszer ez?
Mindezeket alátámasztandó: itt a
Tüntetés című klasszikus a Susogós Mackóktól.
Do
