Hazafelé Bódvalenkéről - avagy hogyan utazzunk száz évet néhány óra alatt?

Tegnap a vonat indulása előtt jártam még egyet a faluban, ami azt jelenti, hogy azon az egy hosszú utcán, ami van neki, végigsétáltam. Direkt nem néztem hátra, hogy a képekre majd csak a falu határából visszafordulva lássak rá. Viszont annál jobban figyeltem - mindenre. Az egyik udvarban körül-belül hat inas (itt minden fiúgyermeket inasnak hívnak) mászott egy fára, körülöttük három kiskutya szaladgált. Gondoltam, elnézek a boltba is, mit kapni errefelé, beszélek a boltossal, hogy megy a bolt. A kitett nyitvatartás szerint 7-16 óráig kellett volna nyitva lenniük hétköznap, ehhez képest hétfőn 14 órakor rács és lakat fogadott. Koszos függönyök, kopott felirat - ennyit látni kívülről. A bolt mellett, a Polgármesteri Hivatal falán Felszabadulási Emlékkönyvtár címere díszeleg, 1970-ből, valamint magyar zászló lengedez. A hirdetőtáblán a segélyek kiadásának napja áll, valamint, hogy gázpalack vásárolható, ára 5100 Ft. Ez eddig negyven év mínusz.

Forgalom nincs, így az út közepén állva nézem a falu végén a lápot és a közeli dombokat, a nemrég kiásott halas tavat, a kanyarodó utat, ahol naponta 1-2 busz és kocsi jár. Nem merek megfordulni, talán a sok szörnyűség miatt, amit az asszonyok mondtak (egyik sem válaszolt igennel például arra a kérdésre, hogy van-e fürdőszoba, benti, vízöblítéses wc, bevezetett víz a házban - ez még tíz év mínusz), talán a vegyesbolt és a polgármesteri hivatal miatt, talán az áthúzott Bódvalenke felirat miatt, szürkének képzelem az egészet. Annyira, hogy a ragyogó napsütés sem javítja a kontrasztot.
Aztán mégis visszafordulok (you shall rise), és a látvány - pedig nem most látom először - igazán szíven üt. A sok szín, kép, jelentés és szimbólum akkora feszültséget, annyira mást mutat, hogy hirtelen nem is tudok vele mit kezdeni - ahogyan a helyiek sem, bár szeretik a képeket, a gyerekek különösen.

Az utolsó busz délután négy órakor elment Bódvaszilasra, ahonnan a vonatom 17.30-kor indul Miskolcra, de szereztem fuvart. Visszaindulok a projektirodába, ahol az asszonykórus épp megbeszélést tart, öt óra előtt valamivel elköszönök tőlük, addig szünet: találják ki, mit akarnak, mire Eszter visszajön.

A bódvaszilasi állomást még egyáltalán nem gépesítették. EGYÁLTALÁN, überhaupt nicht. A vasutas az irodában ideadja az apró karton, Budapestig szóló menetjegyemet, amit egy fali dobozból húz ki, ahol - mint az egymás mellé helyezett tészta/cukor adagoló üvegek - sorakoznak a különböző színű karton papírkák. Miskolctól IC-pótjegyet is kérek, ezért külön be kell telefonálni, a vasutas mondja a jegyem sorszámát, van hely, regisztráltak, mehetek. A helyjegyet az IC-re egy óriási füzetből veszi elő, és szépen, tollal kitölti, ezzel a vonaton belül barhová leülhetek. (A vonaton kívül sehova?) Regisztrált utas vagyok, helyjegy nélkül.
Tárcsás telefon, füzetek, számológép és egy őskori forgalomirányító-rendszer képezik az iroda felszereltségét, mert itt a jegykiadó-ablak maga az iroda. Az óriási vasúti forgalomirányító vasszerkezeten két kapcsoló, alattuk felirat: Aggtelek felöl, illetve Mészköbánya felöl (rövid ö-vel). Ez ám a hálózati társadalom.

Várom a vonatot a peronom, közben az agyam ide-oda billen a tegnapi és mai tapasztalatok sűrűjében. Gondolataimból furcsa zaj ébreszt fel, hamarosan meg is találom a forrást: az imént jegyemet kiadó vasutas őrülten tekeri az apró állomás-épület (tehát maga az iroda) előtti kurblit, miközben a messzi kanyarban lassan ereszkedik a még innen is hatalmas sorompó. Nem tudom nem felfedezni az összefüggést, és azt sem tudom, hogy a döbbenet vagy a csodálat vegyen-e erőt rajtam inkább: 100 évvel ezelőtt vagyok, ugyanitt.